Hogyan lettem tengerész
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy...
A mesék így kezdõdnek. De ez nem mese, bár a kezdet számomra igazán mesébe illõ.
Tehát egy fiatalember évek óta arra készül, hogy világot láthasson, tengerész legyen. Honnan az ötlet, a késztetés? Erre szokták mondani, hogy jó kérdés. Többször megfogalmaztam, itt-ott el is mondtam, és ami igazán érdekes, mások is hozzátettek, azokból az idõkbõl, amik bizony kihullottak a lyukas emlékezetem rostáján. Mert az ember feje nem káptalan, és mindig az emlékszik, akinek valami oka volt megjegyezni.
Bizonyára Sarkantyú Lajos barátomnak volt ilyen oka, talán hatodikos fejjel, amikor a balatoni táborba vonatoztunk, s kifejtettem abbéli elképzelésemet a jövõt illetõen, hogy én bizony tengerész leszek, semmi más.
Ez nyilván szöget üthetett a fejébe, s meg is maradt benne, a kis sárga cetlibe beleakadt a szög, s ott maradt évtizedeken keresztül, mert amikor a harmincadik érettségi találkozó elõtt összejöttünk, akkor is említette. Megmondom õszintén, én bizony már nem emlékeztem, de hiszek neki. Hiszek, mert akkoriban faltam a Verne regényeket (többek között), s bizonyára eljátszottam a tizenöt éves kapitányt, kerestem én is gondolatban Grant kapitányt a gyermekeivel együtt, nagyon intenzíven átéltem az olvasmányaimat, s alakítgattam magamban egy világot, amiben nyilvánvalóan a tenger, a végeláthatatlan víztükör elõkelõ helyen szerepelt. Persze nem tudom, mit is képzeltem akkoriban, mert ha mást nem, azt tudnom kellett volna, hogy a matrózok úgy szaladgálnak az árbocokon, mint a mókus a fán, s én ha felálltam a hokedlire, már tériszonyom volt. Lehet, hogy azt gondoltam, majd kapitányként kezdhetem a pályafutásomat, a parancsnoki hídon dacolva a széllel a hullámokkal, a vad, mindent elborító tengerrel.
Mondom, nem tudom, nem emlékszem, de Lajosban biztos mély nyomot hagyott a beszélgetésünk, ha ötvenvalahány éves fejjel is felidézte beszélgetésünket.
Amit biztosan tudok a kezdetekrõl, az az, hogy másodikos gimnazista voltam, és a kezembe került egy IM, a korombéli olvasók biztosan emlékeznek az akkoriban népszerû, képes havi folyóiratra, az Ifjúsági Magazinra. Ott olvastam egy riportot magyar tengerészekrõl.
Ez az!
Ez kell nekem!
Napokig éltetett a cikk, elképzeltem, hogy magam is matróz vagyok egy óceánjáró fedélzetén, hajózási ismereteimrõl mindössze annyit, hogy fogalmam se volt, hogyan is nézhet ki egy ilyesfajta tengeri közlekedési eszköz, leginkább személyhajót tudtam elképzelni, ahol mindenki hófehérben uraskodik és rumot iszik.
Elsõ találkozásom a tengerrel és igazi, hatalmas tengerjáró hajóval pár évvel késõbb történt. Érettségi ajándékként édesapámtól külföldi utat kaptam, Lengyelországba vitt az Express Utazási Iroda.
Azt tudni kell, hogy nem vagyok egy kapkodós típus. Sokszor kielégít az álmodozás, de most valami nem hagyott nyugodni. Nyilván akkor láttam meg a számomra kijelölt út elejét, a hajókat a gdyniai kikötõben. Napokig foglalkoztatott a kérdés, és végül tollat ragadtam, levélpapírra nem volt gondom.
Igencsak kiterjedt levelezést folytattam akkoriban, volt levelezõpartnerem számos, a Világ Ifjúsága címû folyóirat oldalszámra közölte a levelezni vágyó fiatalok címét, hát a fél világ országaiból érkeztek a levelek rendszeresen a dombóvári kollégiumba. A leveleket az ebéd elõtt osztották, Trapéz, a nevelõtanár kiállt a lépcsõ tetejére, s elõvette a levélköteget. Egyenként szólította a címzetteket, s rendszerint így fejezte be a napi levélkiosztást: - A többi a Székelyé...
Elõvettem az IM-et, kinéztem a szerkesztõség címét, s megfogalmaztam egy levelet. Megírtam, hogy minden vágyam, hogy tengerész lehessek, igaz, anyám azt szeretné, ha agronómus lennék, de tessék szívesnek lenni és megírni, hogyan lehet valaki Magyarországon tengerész?
Kedves Barátunk!
Magyarországon egy hajózási vállalat van, a Mahart, náluk lehet tengerésznek jelentkezni. Alant mellékeljük a címét.
De ha szabad ajánlanunk, akkor inkább válassza a mezõgazdaságot, az szép hivatás, ebben mindenképpen egyetértünk az édesanyjával.
A levelet eltettem, talán el is vesztettem, akkoriban mindent elvesztettem, semmit se sajnáltam, mindent lehet pótolni, nem tudom mi történt vele, de az biztos, hogy jól megjegyeztem: a Mahart az én lehetõségem.
Az biztos, hogy amikor befejeztem a gimnáziumot, s kezemben volt az érettségi bizonyítvány, boldog voltam, azt hittem, enyém a világ, mindent megvalósíthatok, amit csak akarok. Tehát felvételiztem Fertõdre, a Felsõfokú Mg. Technikumba, gyümölcstermesztõnek. Ezt persze nem én akartam, hanem az édesanyám.
- Kisfiam, tõlem azt csinálsz, amit akarsz, de elõször szerezz egy normális szakmát - mondta. S mivel valóban éreztem valamiféle kedvet a mezõgazdasághoz, hát beadtam a felvételi kérelmet a fent említett iskolába. Persze éreztem én kedvet sok mindenhez akkoriban, de azért tizennyolc évesen már volt annyi eszem, hogy tudtam: ha egyetemre akarok menni, akkor egy kicsit komolyabban kellett volna venni a tanulást a gimnáziumban. Érdekes, akkoriban márt nem találtam dühítõnek az osztályfõnököm megjegyzéseit:
- Pista, ha maga egy kicsit tanulna, kitûnõ lehetne.
Megelégedtem a négyesekkel.
Fertõd, felvételi.
Nem éreztem nehéznek, biológiából még érettségiztem is, mert az felvételi tárgy volt.
A meglepetés akkor ért, amikor megkaptuk a választ:
"Helyhiány miatt felvételi kérelmét elutasítjuk."
Jaj Istenem, most mit csináljunk? Anya kikérdezte a mindent tudókat, kiderült fellebbezni kell. Elõször vívódtunk, hogy mit tegyünk, de aztán rájöttünk, ez egy picit más, mint a bírósági fellebbezés, itt nincs súlyosbítás.
Meg is lett az eredménye.
Egy olyasmi levelet kaptunk, szinte postafordultával, hogy valami adminisztrációs hiba folytán elnéztek valamit, hát persze, fel vagyok véve, a felvételin én voltam a harmadik legjobb.
Megkönnyebbülés.
Hogy miért veszem sorra a fertõdi iskolát? Igaz nem sok köze van ennek a két évnek az eljövendõ foglalkozásomhoz, de sorsdöntõ a tengerészet szempontjából. Együtt jártam Szacával. Ennek a srácnak volt egy tengerész ismerõse, és sokat mesélt róla, szóval egész idõ alatt ébren tartotta a vágyat: hajózni.
Álmodoztam is sokat akkoriban a tengerrõl, hisz már láttam, volt róla képem, és ha halványan is, de fel tudtam idézni a tengerjárókat is a gdyniai kikötõben. Egy délutánra élénken emlékszem. Strandon voltunk, vagy a focipálya szélén hevertünk, egyre megy, a lényeg, hogy Szaca mesélt. Tengerészekrõl, parancsnokokról, hajókról, fedélzetmesterekrõl, városokról, lányokról kalandokról ivászatról, mindenrõl. Én meg hallgattam, hallgattam, hallgattam.
A két év hamar elrepült. "Tanultam" a magam választotta szakmát. Mindent elkövettem, amit nem szabad, ha az ember diplomát akar szerezni egy felsõfokú intézményben: hátul ültem, nem jegyzeteltem, órákon ultiztunk a vizsgaidõszakban teniszeztünk, a gyakorlatokat ellébecoltam, este leültünk kártyázni és két napig egyfolytában kanasztáztunk. Gitároztunk, fociztunk, néha talán tanultam is. Persze ennek is volt jó oldala, mert késõbb mindent tudtam, mit kell másképp csinálnom, ha tengerésztiszti diplomát akarok szerezni.
Legjobban persze azt szerettem, ha Szaca mesélt. Ittam a szavait, és már elõre fogalmaztam a levelem, amit el kell küldenem a Mahartnak:
Tisztelt Mahart!
Már gyermekkorom óta tengerész szeretnék lenni. Tessék megírni, hogyan kell jelentkezni?
A levél 1968 nyarán ment el, amikor már a kezemben volt a gyümölcskertész diploma.
Nagyon vártam a választ.
Lestem a postást, minden nap kérdeztem:
- Nem jött levelem a Mahartból?
Lassan õröltek a hivatal malmai. Nem tudták, nem tudhatták, mennyire fontos a válaszuk. De ami késik, nem múlik, még akkoriban is így volt. Egyik nap kék fejléces, hivatalos levél jött Csehipusztára, személyesen nekem címezve. Remegõ kézzel nyitottam ki a borítékot. (Sokáig ez a levél is megvolt, de nagytakarítás...)
Kedves Székely István!
Vállalatunkhoz írt levelére az alábbiakat válaszoljuk:
Tengerész forgalmi állományba csak katonaviselt fiatalokat tudunk alkalmazni. Katonai szolgálatának letöltése után levélben jelentkezzen Személyzeti Osztályunkon.
Aláírás, dátum.
Majdnem elsírtam magam, s hogy ez mégse esett meg, az annak tudható be, hogy a levél nem elutasítás volt, hanem csak halasztás. Mi az a két év, ha eddig vártam, azt is kibírom!
Katonaság.
Ez egy külön regény. Lehet, hogy egyszer sor kerül rá, de nem most. Három hónap gyümölcskertészet után megjött a behívóm. Pécsett voltam katona. Kemény 25 hónapot húztam le a karhatalomnál.
Kibírtam - csak az elsõ öt hónap volt igazán nehéz -, mert az ember mindent kibír, de ezt akkor persze nem tudtam. Még azt is, hogy kilenc hónapig ki se tehettem a lábam a laktanyából az esküt követõ három nap szabadság után.
Leszerelés után ment a következõ levél, hova máshova, mint a Maharthoz:
Tisztelt Személyzeti Osztály!
Világéletemben tengerész akartam lenni, A tanulmányaim befejezése után azt a választ kaptam, hogy a katonaság letöltése után jelentkezzem felvételre Önöknél.
A levél elment, s én újra izgultam.
A kisnyárádi postást minden nap lestem.
- Gyurka, jött-e levél Pestrõl? A Maharttól várok.
- Nem jött.
- Nem jött.
- Nem jött.
Hetek teltek el, s nekem valami állás után kellett néznem, ha nem akartam, hogy a katonaság ideje elvesszen a szolgálati idõmbõl. Akkoriban három hét után kellett munkába állni, másként nem számított bele a szolgálati idõbe a nyugdíjszámításnál.
Már megvolt a munkahelyem a Pécsi Volánnál (ha tengerész nem, akkor kamionos leszek, volt az elhatározás), amikor megjött a kurta válasz: két évig létszámstopp van, nincs tengerészfelvétel.
Két év Pécsett, fél év a Volánnál, másfél a Mecsekvidéki Pincegazdaságnál, elfogadták a fertõdi diplomát.
Nem hagytam magam. Újabb levél ment tengerészékhez, immár 1972 késõ õszén, november utolsó napjaiban: tengerész szeretnék lenni.
A válasz december elején érkezett:
Jövõ év január 11-én jelentkezzen orvosi vizsgálaton a Gyáli úti Merényi kórházban. Cím, egyéb utasítások.
Azt hittem, nem jól látok.
Csak így egyszerûen, jöhetek, illetve mehetek, tengerész lehetek! Hurrá, hurrá, hurrá!
Nem fértem a bõrömbe! Nem tudtam megülni a fenekem Pécsett. Fel kellett mennem Pestre, hát irány a Rákosligeti TSZ szõlészete, januártól, gyalogmunkásság...
Metszés, permetezés, semmiség, mindent tudtam, jó haverok voltak, eltelt az idõ. Egyik nap hívat a fõnök.
- Székely, mi ez? A BM-bõl érdeklõdtek maga után.
- Fogalmam sincs.
- Csak nem keveredett valamibe?
- Semmibe.
- Mindegy, jó véleményt adtam magáról. De ugye tényleg nincs semmi disznóság a dologban?
Két nap múlva:
- Itt akar hagyni minket?
Nem tudtam, honnan fúj a szél. Csak a vállamat vonogattam.
- A BM szerint a Maharthoz akar menni, tengerész lesz...
Úgy elkezdtem vigyorogni, hogy tudta, ez bizony így van! Na, meg ha nem is árultam volna el magam, a BM-tõl úgyis megtudta. Ekkor már kezdett közelinek tetszeni a tengerészet. Fõleg, amikor egy márciusi hétvégén hazamentem, s édesanyám is azzal fogadott, hogy:
- Itt voltak a rendõrök, és utánad érdeklõdtek. Csináltál valamit? Azt állították, nem tudják, miért kell utánad érdeklõdni...
- Tengerész leszek, Anya! - mondtam boldogan. - Csak tudnám, hogy mikor mehetek már!
Bizony még kellett várnom. Innen is, onnan is hallottam, hogy rendõrök kérdezõsködnek utánam. Már tudtam, mirõl van szó, hát nem izgatott a dolog, illetve annyira, hogy érnének már a végére!
Ez is bekövetkezett.
Augusztus elején levelet kaptam: menjek be felvételem ügyében, 1973. augusztus 8-tól a Mahart forgalmi állományú dolgozója leszek, tanulómatrózi beosztásban, a Tengerhajózási Igazgatóságnál. (Illetve, azt hiszem, akkor még a Detert-nél, de lehet, hogy csak a tengerészek nem tudtak rászokni a hosszú, újmódi megnevezésre, mert nekünk mindvégig Detert - Duna-Tengerhajózási Részvénytársaság - maradt.)
Felvettek!
Tengerész lettem.
A Szertárban kezdtem el az érdemi munkát. A Szertár Csepelen volt, a Szabadkikötõben. Az, hogy naponta be kellett mennem meghozta az elsõ, de nem áthidalhatatlan nehézséget. Pesten kellett laknom. Ebben is szerencsém volt. Nagynénémék éppen Munkácson voltak családostól, hát a lakásukat használhattam. Persze az nagyon izgatott, hogy mikor kapok hajót. A Szertár volt az otthon levõ, de szabadsággal már nem rendelkezõ tengerészek munkahelye. Akkor is legalább négyen-öten voltunk. Hárman kezdõk, és két öreg tengerész. Ez volt a nekem való világ. Naphosszat hallgattam a történeteket, a munkában sose kellett megszakadni. Volt ott egy fedélzetmester, Fischl Ákos, õ sokat oktatgatott minket, tõle tudtuk meg a viselkedési szabályokat, kit hogyan kell szólítani, hogy a kapitányt ki ne ejtsem a számon, mert egy tengerjárón parancsnok, vagy captain vagy barba megszólítás jár, de kapitány soha, az a folyamon dívik. Az elsõ tisztet chiefnek hívjuk és a másodiknak sior a megszólítása, míg a fedélzetmesternek a sztromó dukál.
Már eltelt egy hét is, s még semmi hír a hajóról. Gondoltam egy merészet, és felmentem a Személyzetvezénylési Osztályra. Ott nagy sóhajtozva adtam elõ, hogy én ugye vidéki vagyok, s nincs Pesten szállásom, fizetnem kell a szobáért, hát ha lehetne, minél elõbb szeretnék beszállni.
Két nap múlva megvolt a hajóm.
A Hévíz motorosra szólt a behajózási utasítás.
Amikor ezt a szöveget megírtam a belgiumi Ghent város kikötõjében rakodtunk. Skóciából hoztunk ócskavasat, és azt rögtön bárkába rakták.
A bárka kimondottan gyönyörû volt. Jókora példány, 110 méter hosszú, 12 méter széles, és 3064 tonna hordképességû. Szépen lefestve, minden csillogott villogott rajta, szép volt a szemnek, jó lehetett rajta hajózni. Kérdem a bárkagazdát:
- Hány éves a bárkája?
- Régi ez chief, 1973-ban építették, már harminc éves - válaszolja.
Tehát akkor gyártották, amikor hajózni kezdtem.
